Kivételes rendezőket bemutató rovatunk alanya az első valódi filmrendező, a mozgókép mágusa: Georges Méliés! Az alábbi cikkben igyekszünk alaposan kielemezni a mester filmnyelvét, eszközeit és bravúros újításait, melyek a filmtörténet meghatározó elemeivé váltak!

Bűvész lévén Méliès számára az illúziókeltés volt a legfontosabb a filmkészítésben; a lehetetlen szituációk, díszletek, élőlények bemutatása és előtérbe helyezése. Emellett azonban ő az első rendező, akinél már nem maga a film volt a médium, hanem művei elindultak a kerek történetek megteremtésének útján. A cselekmény és persze a trükkök határtalansága vált üzenetté. Sokszor meglévő, ismert regényt adaptált (pl.: Jules Verne – From Earth to Moon), így támaszkodhatott a nézők háttértudására a műveivel kapcsolatban, ami a némafilmek korszakában mondhatni célszerű húzás volt.

 Trip to the moon (1902) - Verne regénye alapján

Az 1900-as évek legelején járunk. Méliés kamerája csupán nagytotálokat mutat nekünk, ezek legtöbbször teljesen kiegyensúlyozott, üres és egyszínű képrészletet nem gyakran tartalmazó, túlzsúfolt, festői beállítások. Habár filmjeiben vannak képsíkok (pl.: 20 000 lieues sous le mers – az egyik snittben az előtérben úszkáló halakat láthatunk), a hangsúlyos történések szinte mindig (vertikálisan nézve) a kép közepén zajlanak (vannak azért kivételek, pl.: Az utazás a lehetetlenen keresztül-ben a hegyekben ragadt szereplőink a kép felső harmadában helyezkednek el, mikor lejutnak a földre, akkor a kép alsó harmadában lévő ágyakon fekszenek – ezáltal tűnnek a néző számára még magasabbnak azok a sziklák)  a szereplők nem mozognak a Z tengelyen se előre, se hátra, ettől is válnak képei lapossá és festményszerűvé.

Alsó harmad, felső harmad (Utazás a lehetetlenen keresztül 1904)

Általábam a színészek az egész középső sávot elözönlik, ha valaki, vagy valami hangsúlyt kap, az a kép közepére kerül. Továbbá gyakori szereplő-elrendezés még a "jók" és "gonoszok" szembeállítása, azaz a karakterek jobb és bal oldalra helyezése (pl.: Utazás a holdba).

A szembenállás (Trip to the Moon 1902)

Egyedüli főszereplő a már említett 20 000 lieues sous le mers c. kisfilmjéig (melynek felétől egyetlen férfi kerül a középpontba) nem is igen létezik filmjeiben. Addig csak embertömegekkel és csapatokkal azonosulunk, akik valójában minket, azaz minden nézőt - az emberiséget reprezentálják - tehát azt a hatást figyelhetjük meg, amit később, a 20-30-as években népszerű orosz montázsirányzat is képvisel (igaz, ott ez a propagandát volt hivatott erősíteni - azt a nézetet, miszerint az erő a társadalomban, főképp a munkásosztályban leledzik). Méliés vízióiban mi, emberek eljutunk a Holdra, a Napba, lemerülünk az óceán fenekére, egyszóval csodás utazások sorozatát mutatja be nekünk... aztán elkészíti '10-ben az Orvos titkát.

Egyetlen szereplő (20 000 lieues sous le mers 1907)

Mind a szereplők, mind a vágás terén újítást hoz az 1910-es Az orvos titka c. filmje, melyben már vannak fő- és mellékszereplők is. A túlsúlyos beteg szenvedése a film alatt érzelmileg sokkal jobban köti a nézőt a cselekményhez, mint Méliés korábbi munkáiban. Együtt érzünk vele, feszülten várjuk megmenekülését – itt, nem a holdra, vagy az óceán mélyére jutás, hanem egyetlen ember élete a tét, így az sokkal nagyobb is.

Kétségkívül a rendező legizgalmasabb (és véleményem szerint legjobb) filmje, holott csupán két szobában játszódik, és pár furcsa masinán kívül semmi fantasztikus díszletet nem tár elénk. A vágás is más – A történet egy helyen, egy időben játszódik, így nincsenek különböző idők közötti áttűnések, direkt vágással jutunk egyik szobából a másikba.

Egyik szobából a másikba (Az orvos titka 1910)

További előrelépést jelent munkásságában a Baron Münchausen's dream és a Hamupipőke, melyeknek már - címükből is látszik - megnevezett főhőseik vannak. Bár az előbbi film csak egy túlontúl elnyújtott gagre épülő kisfilm, a Hamupipőke a maga 23 percével egy kerek és a ma már jól ismert dramaturgiát követő alkotás, a fiatal lány történetét a konyhában söpréstől a királyi esküvőig elmeséli.

Fényképezése is különbözik a többitől; csak egy-két esetben ugyan, de a színészek igénybe veszik a Z tengelyt, mint haladási irányt, és így a térnek lesz némi mélysége. Kétféle eszközt is használ Méliés egyes elemek fókuszba helyezését illetően. Hamupipőke elragadó szépségére és különleges kiállására az őt körülvevő emberek szemén keresztül irányítja rá a miénket is (igaz ezt már korábban is alkalmazta, de nem ilyen átványosan). A királyfi is kap némi hangsúlyt, mivel a lány csak az ő tekintetét viszonozza. A két szereplő között lévő kisebb távolságot pedig néhány sötétbe öltözött férfi teszi jól láthatóvá - a világos ruhát viselő főszereplőink így mondhatni reflektorfénybe kerülnek.

Reflektorfényben (Hamupipőke 1912)

 A másik eszköz a szűkebb plánok használata. A főhősnőt sürgető időt egy közeli óra, először tőle szokatlanul csak pár pillanatra való bevágásával érzékelteti a rendező, de természetesen később visszatér rá, mintha kötelességének érezné, hogy minden snittjéhez tálaljon valami frappáns kis poént  - végigvonul egy manóhad az óra mögött, és kalapácsaikkal a harangra ütnek.

A manóhad (Hamupipőke 1912)

A film vége felé  Méliés megmutat nekünk egy történést először távolról, majd kissé közelebbről, hogy ezáltal a néző is nagyobban láthassa a varázslatos cipőt, amit a király küldöttei rápróbálnak minden városbéli lányra. Mondhatni adja magát ez a szűkebb snitt, ugyanis a jelenet bemutatása bonyolultabb és igényli a jó rálátást.

Nézzük csak meg közelebbről! (Hamupipőke 1912)

A rendező újfajta megoldásai a szintén ebben az évben készített fél órás filmjében, a The Conquest of the Pole-ban csúcsosodnak ki. Képeinek mélysége egyre jobban érzékelhető és nem mellesleg már feliratokkal is el van látva a mű. A film egyébként a korábbi utazós filmjeinek szellemiségében készült.

Érdekes felfedezni, hogy csak Méliés munkássága alatt mekkora utat jár be a filmkészítés. Talán ez valójában egy rendező feladata; új módszerek, új megközelítések alkalmazása, ami túlmutat önmagán, hozzájárul a film formanyelvi univerzumának kiszélesítéséhez és sokszínűvé teszi azt.

Írta: Süll Kristóf

@sullkrisz