De ki mondta, hogy ez rossz dolog? Legújabb animációs filmjében új oldaláról ismerhetjük meg az egyedi stílusú rendezőt. Olvasd el a Kutyák szigete kritikánkat!

Manapság a mozivásznakat a többnyire egy kaptafára készülő szuperhősfilmek, a franchise-okról még egy utolsó bőrt lehúzó spin-offok, vagy sokadik részek, a felejthető látványfilmek (amikből többnyire annyi marad meg emlékezetünkben, hogy mennyire irritáló volt mögöttünk a srác aki rugdosta a széket), valamint a filmes univerzumok (melyek tekintve, hogy a klasszikus Universal szörnyuniverzum is majdnem 40 évig tartott, fogalmazzunk úgy, hogy egy darabig még itt lesznek) dominálják.

Persze, jelen cikk szerzője is hazudna, ha azt mondaná, hogy nem jár el ilyen filmekre (sőt, még képes élvezni is őket), azonban ezekből a filmekből számomra egy dolog hiányzik igazán: A rendező víziója. Persze akadnak kivételek; a Galaxis őrzői és a Thor Ragnarök szenzációsan nézett ki, de többnyire ugyanazt a lelket (És a Marvel esetében color gradinget) nélkülöző képi világot kapjuk, amiről az a benyomás marad meg, hogy „Ezt bárki rendezhette volna”. Egy ilyen korban értékelődnek fel az olyan alkotók, akik egyedi stílusa kiszakít minket a megszokottból mint Quentin Tarantino, Christopher Nolan, Guillermo del Toro, Tim Burton vagy épp az idei év legerősebb animációsfilmjét elkészítő Wes Anderson.

Wes öregszik. Filmjei érezhetően egyre melankolikusabbak és mélyebbek. A Kutyák szigete Anderson második stop-motion bábfilmje a Fantasztikus Róka úr után, és számomra a legérettebb filmje a méltatlanul alulértékelt Darjeeling Limited óta. A film egy disztopikus japán világban játszódik. Ezt a csúnya és nem létező szóval élve „japánságot” nagyon profin ragadta meg a film; a Studio Ghibli ihlette animés világból származó stilizált ázsiai kultúra feelinget már a kezdőképsorok is sugallják.

Dojoban freskók előtt tart gyorstalpalót egy kutya a film alaphelyzetéről. A macskaimádó Kobayashi dinasztia háborút indított a kutyák ellen, ami a Kobayashik vereségével ért véget, miután egy ember fiú elárulta a saját „faját” (Melyhez egyébként egy haikut is írt). A hosszú imsertető után kezdődik ténylegesen a cselekmény, melyben a Kobayashi dinasztia leszármazottja, a polgármester egy szigetre telepít minden kutyát, egy kitalált betegségre, a ’dog-flura’ hivatkozva. Kobayashi „birodalma” leginkább a korai náci rezsimre emlékeztet, annak propaganda gépezetével, és faji megkülönböztetésével, kitoloncolásával, és a maga saját kis gettójával együtt.

A film egyik legnagyobb erőssége maga Wes Anderson stílusa: A képek gyönyörűek, a színvilág ezúttal nem annyira élénk, mint a Grand Budapest Hotelnél, sokkal inkább a barnás, kopottas színek dominálnak. A kompozíció és a Mise-en-Scene zseniális, bár emiatt dicsérni egy Wes Anderson filmet olyan, mintha megdicsérnénk a gyerekekre vigyázó nagyit, azzal érvelve, hogy; „De ügyes vagy mamó, hát nem haltak meg a kölkök”.

Egyszerre lett tehát a film nagyon Andersonos, és közben valami teljesen más. A Grand Budapest Hotel egyik kritikájában olvastam, hogy a film csúcsra járatta a „Wes Andersonságot”, és, hogy egy kvázi rendezői erőfitogtatás volt, amivel sajnos egyet kell értenem. Ezért is érdekelt annyira a Kutyák szigete, kíváncsi voltam, képes-e megújulni a rendező, és közben tud-e az maradni, akiért szeretjük. Változott, érezhetően máshogy áll a filmkészítéshez, de ez nehezen megragadható. Talán sokkal érettebb alkotás lett, komplexebb történettel.

A filmet azoknak is bátran tudom ajánlani, akik nem szeretik Anderson stílusát, tenni vele egy próbát. Nagy boldogsággal tölt el, hogy elkészülhetett egy olyan film, mint a Kutyák szigete, ami nem igazán próbál kompromisszumot kötni a nézői elvárásokkal, így könnyen ajánlható olyanoknak is, akik már kiégtek a blockbusterekből, a futószalagon gyártott gagyi nyári vígjátékokból, és feladták, hogy az „ez már tényleg az év horror”-jára várakozzanak. Itt visszatérnék a bevezetőmre. Szükség van az olyan alkotókra, mint Wes Anderson. Többek közt az ő filmjei mutatják meg, hogy igenis van még kreativitás a filmekben, igenis, lehet újat alkotni. Éppen ezért továbbra is figyelemmel, hatalmas érdeklőssel és izgalommal fogom kísérni munkásságát és remélem ennek hasznosságáról titeket is sikerült meggyőznöm.

Írta: Tímár Krisztofer Zoltán