Roger Vadim '56-os filmjének címe elég beszédes; a nő ősmintáját próbálja elénk tárni és egy személybe építi bele a férfiakkal játszadozó ribanc és a hűséges feleség archetípusát.
Hosszabb kihagyás után újra elmentem a Francia filmklub egyik vetítésére, és ezennel egy általam még nem látott alkotásra váltottam (támogatói) jegyet. Az És Isten megteremté a nőt talán Roger Vadim rendező legnagyobb dobása a Barbarella mellett, már csak azért is, mert a történetet később újraforgatta amerikai stábbal ’88-ban.
Egy biztos, Vadimról előbb talál az ember magánéleti és bulvár cikkeket, mint a munkásságáról szóló mély, alapos tanulmányokat. Persze miért is hagyna figyelmen kívül a bulvár egy olyan embert, aki kavart Brigitte Bardot-val, Catherine Deneuve-val és Jane Fondával? A kérdés inkább az; van-e másik dimenziója a rendezőnek azon kívül, hogy a filmjeihez megtalálta az adott kor legtündöklőbb színésznőit? Tud-e mély és velős üzenettel szolgálni akár a mai néző számára is?
Beszédes a cím, Vadim igyekszik megmutatni mi is a nő, avagy a nő ideája. Mi a nő eredeti állapota, miként teremtette Isten?
A kezdő képsorok – melyeken a Bardot alakította Juliette incselkedik Eric Carradine-nal, a nála jóval idősebb gazdag vállalkozóval – egyből azt a benyomást keltik, hogy a „nő” alatt a szajha archetípusát kell értenünk, legalábbis a rendező szerint. De nem ez a helyzet.
Más hasonló, a női vonzerőt tárgyaló filmekkel (mint például a 2000-es Maléna) ellentétben Juliette egész árnyalt képet ad a „nőiességről”. Bár tekintete és öltözködése a film végéig kihívó, apró motívumokból összerakható annak a nőnek a képe, aki egyszerre egy hűséges feleség, anya-típus és mindemellett nem kicsit dögös. Tehát A (nagybetűs) nő.
Juliette tragédiája nem az, hogy képtelen egy férfi mellett leélni az életét, hanem, hogy az a férfi, akivel erre képes lenne, azt gondolván, hogy a lány nem több holmi szajhánál, abszolút nem hajlik az elköteleződésre. Juliette-tel legalábbis soha.
Mindezt tetézi, hogy a lány végül dacból összeházasodik szívszerelmének öccsével, a naív és gyermeteg Michel-lel. Jól esik neki, hogy a srác nem azt a városszéli ribancot látja benne, amit mindenki más, továbbá az is, amilyen odaadóan, szereti őt annak ellenére, hogy sokan próbálták lebeszélni erről a házasságról.
Csakhogy mindig ott van a közelben Antoine. Antoine, aki csak játékszerként kezelte és az érzelmei helyett az eszére hallgatva soha nem akarta megkérni a kezét, Juliette legszívesebben mégis fülébe kiáltaná az igent, még mindig. A lány hosszú ideig próbálja magát győzködni arról, hogy Michel mellett a helye, és valóban tiszteli, becsüli őt, de érzelmei és vágyai ennél erősebbek.
Juliette kishíján beleőrül a kettősségbe. Abba a kettőségbe, amit a benne rejlő azonos mértékű és erejű ’szajhaság’ és ’asszonyság’ ősminta okoz. Egyik nem bír a másikkal; végtelen és örökké eldöntetlen belső küzdelem a része.
Könnyebb lenne a sorsa "egyszerű lotyóként".