Már meg sem lepődünk, ha egy kedvenc klasszikusunkat újra kiplakátolva látjuk a moziban. Szükségszerű volt, hogy eljöjjön a nap, amikor a Ragadozó ismét vadászni kezd ránk...
Shane Black-et többször magasztaltuk már Podcastjeinkben úgy, mint az akcióvígjátékok és buddy movie-k császárát, éppen ezért lelkesedéssel fogadtam amikor tudomásomra jutott, hogy ő fogja írni és rendezni a legújabb Ragadozó (egy értelmes magyar fordítás) filmet. Aki nem ismerné Black urat, annak előljáróban annyit, hogy ő írta az első Halálos fegyver, Az utolsó cserkész (úgy tűnik még 20-25 évvel ezelőtt születtek hű magyar fordítások) és megannyi más film forgatókönyvét és színészként őt vadászta le elsőként a rasztahajú alien 1987-ben. Házi feladat pedig mindenkinek utánanéznie írói-rendezői munkásságának, ugyanis ez az ember tud!
Kevés ember ért nála jobban Hollywood-ban ahhoz, hogy megteremtse a kémiát két teljesen eltérő motivációjú karakter között. Egy tanárom szavait idézve, „minden filmrendező köt egy szerződést a nézővel”. Shane Black esetében ez arról szól, hogy humort, akciót, némi karakterfejlődést és frappáns fordulatokat várunk el tőle. Azonban egy olyan - mégha a Marvel és DC mértékéhez képest kicsi - franchise esetében, mint a Predator már egy másik szerződés is köttetik, ez pedig a néző és az univerzum között, amiben a történet játszódik. Ilyenkor pedig piszok nehéz dolga van minden alkotónak, legyen szó íróról, rendezőről, ugyanis mindenki más és mást vár el egy folytatástól. Ennek tükrében lássuk mit is kaptunk a pénzünkért cserébe.
Quinn McKenna (Boyd Holbrook) mesterlövészként szolgál egy elit katonai egységben. Az egyik túszmentő bevetését egy űrhajó becsapodó mentőkabinja szakítja félbe. Mint azt sejthetjük, nem Ripley tér vissza a Földre és nem is a felnőtt ET, hogy bosszút álljon nosztalgiázzon. Igen, az első 5 percben máris megismerkedik főhősünk a nemezisével, ami persze rögtön lemészárolja egysége másik két tagját. McKenna nem az Arnie-féle dzsungelháború híve, de roppant szemfüles figura, így pár földönkívüli ereklyét eltulajdonítva nyomban haza is postázza őket feleségének és aspergeres kisfiának egy Georgia állambeli kisvárosba, hogy legyen később bizonyíték a kezében. Ahogy az lenni szokott, megjelenik egy titkos hatósági szerv, akik évek óta gyűjtik be a ragadozók elhagyott dolgait és morcosak, amiért McKennát nem tudják szóra bírni. Buszra ültetik egy rakás PTSD-s katona mellé, az események felpörögnek és innentől kezdve pörög a body count.
Az akció és humor kellően képviselteti magát, néhány poén egyenesen térdcsapkodós, tehát a szerződés eme szekcióit Shane Black ismét készségesen teljesíti, sőt még visszahozták nekünk az eredeti filmzene ismerős dallaimat is.
Aki azonban bármi másra számítana, esetleg karakterfejlődésre, vagy logikus, összefüggő cselekményre, az sajnos csalódni fog. Muszáj sajnos néhány szemléltető példát elővenni, így a következő bekezdésben SPOILERVESZÉLY várható!
A történet egyik pontján az egyik mellékszereplő, a túlbuzgó tudósnő (Olivia Munn), akinek a nevét sem jegyeztem meg, mert annyira jellegtelen karakter, üldözőbe veszi az egyik Ragadozót egy altatópuskával, miután végignézte, hogy az lemészárolt egy tucat embert! Én a helyében az egyik sarokban kuporogtam volna, várva a felmentőseregre. Ha már szóba került az üldözőbe vett Ragadozó: Ő elvileg az emberiségnek hoz fegyvert a saját fajtája elleni küzdelemre, mégis halomra öli az összes embert, aki kicsit is csúnyán néz rá. Akárhogy is nézzem, ebből nem születhet akkora barátság, mint Forest Gump és BB között volt. Ki tudja, talán ott rontotta el Shane Black, hogy megint összeállt Fred Dekkerrel forgatókönyvet írni. A közös munkáik valahogy mindig közepesre vagy annál rosszabbra sikerülnek (Robocop 3, Monster Squad).
Összességében az mondható el a filmről, hogy visszahozta a 80-as, 90-es évek B kategóriás akciófilmjeinek a hamisíthatatlan hangulatát a maga logikátlan bájával, de se többet, se kevesebbet.
Írta: Giczei Zsolt
