Alicia Vikander se tudta kihúzni a csávából az örökké haldokló videojáték adaptációkat. Olvasd el a cikket, ha érdekel, mi volt baj a filmmel!
Hollywood évtizedek óta próbálkozik a videó játékok nagyvászonra adaptálásával, rendkívül csekély eredményekkel. Elég csak Uwe Boll Alone in the Dark és Bloodrayne című retteneteire gondolni, már ha akar valaki gondolni rájuk. Illetve a Mortal Kombat körül sem azért alakult ki kultusz, mert jó film lenne. A modern adaptációk is sorra buktak meg – mind kritikailag, mind bevétel tekintetében - kezdve a Doomtól a két Hitman filmen át egészen a Prince of Persiáig és a Warcraftig. Minden újabb próbálkozás előtt a filmes és videó játékos közösségek felteszik a kérdést, hogy vajon jó lesz? Most sikerül? Idén pedig jött a Tomb Raider és nem lett jó, de rossz sem.
A történet alapját a 2013-ban megjelent Tomb Raider játék adja, amelyben újraindították Lara történetét és visszavitték a kezdetekhez. Yamatai rejtett szigetére utazik egy expedíció részeként eltűnt apja nyomában. Az adaptáció bíztatóan alakult, a főszerepet Alicia Vikander vállalta el, a rendezői székbe pedig Roar Uthaug norvég rendező ült, amivel európai szemléletet hozhatott volna a filmbe, valamint a skandináv mozik erős atmoszféráját. A forgatókönyv eszközölt jó néhány változtatást a játékhoz képest. A film egy nagyon hosszú expozícióval indít, amelyben láthatjuk, hogy Lara jártas a harcművészetekben, ügyesen biciklizik, valamint flashbackek formájában bemutatják az apjával való kapcsolatát.
Több probléma is adódik a mozival, de a legnagyobb ez a 40 perces bevezetés. Teljesen felesleges, klisés, sablonos, modern hollywoodi blockbuster szagú, elcsépelt párbeszédekkel arról, hogy a főhős mennyivel többre hivatott. Az apjával való flashbackek pedig nagyon felszínesek. Ráadásul semmi olyat nem ad hozzá a filmhez, amit néhány perces flashbackekben – amik amúgy is jelen vannak a filmben – nem lehetett volna megoldani. A játékban Yamatai szigetén kezdünk és azonnal képes berántani a világába. Az adaptációnak ez nem sikerül.
Szerencsére amint a filmmel együtt elvergődünk a szigetre, életre kel a mozi. Lara egy militáns csoport fogságába esik, akik Yamatai ősi uralkodónője Himiko után kutatnak. Vikander hiteles Lara Croft, a csoport vezetője Mathias Vogel – Walton Goggins alakításában – érdekes karakter lett, a motivációi érthetőek és átérezhetőek és egy elég erős nyitójelenetet kapott. Sajnos az elnyújtott expozíció árnyéka itt is rávetül a filmre, a szigeten töltött játékidő kevés ahhoz, hogy kielégítően bemutassák a szigetet, annak veszélyeit és kihívásait, vagy, hogy hogyan válik Larából igazi túlélő.
A másik probléma a rendező, aki bár nem végez rossz munkát, csak átlagosat. Pedig a szerepe nagyon fontos lenne mivel az az aktív élmény amit a videó játék megad, a filmben passzív élménnyé válik, a rendezőnek be kéne tudnia vonzani a nézőt a filmbe, de nem sikerül teljesen. Az atmoszférateremtés nem igazán sikerül neki. Az akciójelenetei pedig átlagosak. Ugyanakkor erénye a filmnek, hogy kevesebb cgi-t alkalmaz, mint a legtöbb modern blockbuster, több a valós helyszín és a kaszkadőrmutatvány.
Nem cgi lények küzdenek egymással, hanem egyszerű emberek és ez üdítően hat a mai hollywoodban. Igyekszik klasszikus kalandfilm lenni és valamennyire sikerül neki. Még a játék fantasy aspektusát is ügyesen ültették át a valóságba. A helyzet tehát nem reménytelen, a Tomb Raider messze felülmúlja az eddigi játékadaptációkat, igazi áttörést azonban nem tud elérni. Kár érte, mert a lehetőség ott volt benne.
Írta: Szamotni Péter
