Filmekről, árnyaltan.

A musicalek bukása és feltámadása

2018. július 03. - filmtér

A La La Land sikere után nehéz nem egy ismét feltámadó műfajként tekinteni a musicalekre. Ha alaposan megnézzük a zsáner történetét érdekes ívet, vagy inkább görbét figyelhetünk meg; mintha a zenés-táncos filmek időnként újra és újra visszatérnének a halálból...

lalaland-ryan-gosling-emma-stone-enek-az-esoben-kep.jpg

Musicalek. Egyesek e szó hallatán rögvest kiszaladnának világból. Másokban ugyanez viszont kisebb eufóriát kelt, felelevenednek a régi emlékek Fred Astairere-ről, Ginger Rogersre-ről, az esőben táncoló Gene Kelly-ről, Berger-ről, a hippiről vagy éppen a Sebastian-ról és Miáról (de akár a High School Musical-ből is bevillanhatnak képek. Mert miért ne?).

Korunk közönségét talán ez a műfaj osztja meg leginkább, és bár jelen cikk írójának kedvenc műfaja a Musical (Miért is írna valaki cikket a történetükről más esetben?) teljes egészében megtudom érteni, hogy miért undorodnak egyesek ettől a számomra gyönyörködtető csodától. De hol is kezdődött az egész? És miért bukik meg majd támad fel ez a műfaj újra meg újra?

grease-pomade-sandy-szexi-no-cigi.jpg

A kezdet

Musicalek már a film születése előtt is voltak, méghozzá (ki gondolta volna?) a színházban. Így talán a műfaj nem kapcsolható túl szorosan össze a film médiumával (ellentétben mondjuk az akciófilmek világával, bár, ha belegondolunk, biztos nagyon menő lenne egy akció-színdarab autósüldözéssel és lövöldözéssel), azonban a film fejlődéséhez elengedhetetlen volt a musical.

Ha elfogadjuk a Wikipédiát hiteles forrásnak, akkor azt mondhatjuk, hogy az első musical rövidfilmek nagyjából 1923-24 körülre datálhatok, és egy személyhez köthetőek, Lee de Foresthez, aki egy amerikai feltaláló volt (És a szerénység mintapéldája, magát ugyanis csak úgy emlegette, hogy „Father of Radio”). Az ő nevéhez kötődik a hangrögzítés a filmekben, és ő készítette el a már említett rövidebb ilyen alkotásokat. Bár ha a musicalt inkbb a „táncos filmek” csoportjába soroljuk; az egyik legelső az 1894-es, hihetetlen történetvezetéssel és fordulatokkal bíró megaton látványorgia, a Serpentine Dance.

 A Jazz énekes komoly filmtörténeti fordulópont volt, nem csak a musicalek műfajában, hanem az unblock film médiumában. Lee de Forest hangos rövidfilmjei hatalmas sikereket arattak, Hollywoddban mégsem igazán figyeltek fel rá, inkább cirkuszi látványosságnak tartották még a beszélő filmeket. Ez az egész megváltozott 1927-ben, mikor mozikba került a Jazz énekes, melyre mai napig úgy hivatkoznak, mint az első egész estés hangos film (Bár ez olyan, mint az iskolai menzán a maradék zöldséget összeborítani egy nagy fehér masszával és kijelenteni róla, hogy finomfőzelék).

jazz-enekes-film-hollywood.jpg

A film nagy része még klasszikus némafilm, azonban a negyedénél döbbenetes dolog történt: A főszereplő Al Jolson ugyanis megszólalt, hangosan énekelt és beszélt. A film során párszor még megismétlődik eme cselekedete, de inkább egy némafilm a Jazz énekes néhány hangos részlettel, mintsem „egész estés hangosfilm”. Az alkotás hihetetlen sikereket ért el, az év egyik legsikeresebb filmje lett, így aztán Hollywood meglépte azt, amit várnánk tőle…

 A musicalek első bukása

Hollywood legalább annyira átalakult a Jazz énekes után mint most a #Metoo kampány folytán. Az évtized végére a némafilmeket megbuktatták a „talkiek” (Itt a bevételre és nem a minőségre kell gondolni!). Az akkori Hollywood három nagy stúdiójának mindegyike elkezdte készíteni a maga hangos filmjeit, és musicaleit. A filmtörténelemben hatalmas mérföldkő volt az 1929-es Brodway Melody, melyben először használtak utólag rögzített hanganyagot filmen, egy elrontott jelenet miatt.  A musicalek hatalmas szenzációnak örvendtek, az emberek megőrültek az éneklő-táncoló emberekért, és csak többet és többet akartak.

broadway-melody-nok-ferfi-film.jpg

A stúdiók pedig meg is adták ezt nekik, de annyira hogy konyhás néni legyen a talpán aki annyi finomfőzeléket tud a gyerekek tányérjára pakolni mint amennyi musicalt készítettek 1930-ban. Több mint száz (SZÁZ) alkotás jelent meg ebben a műfajban. Tekintve hogy egy évben 52-53 hét található, ez konkrétan átlagosan hetente 2 musicalt jelentett. Ehhez képest 1931-ben mindösszesen 14 musical jelent meg, és a mozik több helyen is úgy reklámozták a filmeket hogy „EZ NEM EGY MUSICAL!”. A műfaj tehát ekkoriban kezdett haldokolni, majd végül ki is múlt.

1933-ban jelent meg a 42. utca, ami egy dologban különbözött az addig megjelent musicalektől: A kamera a táncosokkal együtt mozgott, köszönhetően annak az egyszerű ötletnek, hogy előre rögzített zenét használnak a zenés jeleneteknél. Mai szemmel is elképesztő élmény látni ezt a szenzációs koreográfiát, melyet Bubsy Berkeleynék köszönhet a filmművészet. Berkeley volt a musical betétek koreográfusa, és felismerve tehetségét a Warner Brothers rábízta a régi musicaljeik remake-jét (nem annyira mai trend ez, ugye?).  Feltűnt egy színész is, aki megkapta Flying down to Rio egyik szerepét, ez pedig nem volt más, mint maga Fred Astaire. Astaire több száz lány közül választhatott magának táncpartnert, ő azonban így is Ginger Rogerst választotta. Ők ketten valószínűleg a filmtörténelem leghíresebb párosa, olyan filmekkel mint a Top Hat vagy a Swing Time. Az utolsó szeánszot a musical koporsóján pedig egy Walt Disney nevű ember hajtotta végre, mikor megalkotta a Silly Symphoniest.

De megint csak nem maradt ennyiben a dolog. Sőt! A musicalek aranykora köszönt be később, melynek talán egyik legnagyobb csúcsa az volt mikor Gene Kelly vidáman ugrálni kezdett a pocsojákba, nem törődve azzal, hogy öltönye széjjel ázik (Ének az esőben; 1952).

Nem vész el semmi, csak átalakul

Az eddig említett musicalek többnyire romantikus vígjátékok voltak. Azonban a műfaj eredeti otthonában, a színházban folytatta fejlődését, és a 40-es években feltűntek olyan komolyabb hangvételű remekművek, mint például az Oklahoma. Eltűntek a viccek és a könnyed hangulat, a műfaj megkomolyodott. Hatalmas sikert arattak ezek az újfajta színdarabok, végre valami frisset láthattak a nézők. Hollywood pedig elkezdte a Broadway sikeres színdarabjait filmre adaptálni, mint a már fent említett Oklahomát, a tíz (ismétlem: tíz) Oscar-díjas West Side Storyt, a My fair ladyt vagy épp a Muzsika hangját. A 60-as évek musicaljei túlnyomó többségben adaptációk voltak, bár annak ellenére hogy „biztos alapra építkeztek” néhány film akkorát bukott mint az ólajtó, elég csak WALL•E kedvenc filmjére, a Hello, Dolly!-ra gondolni.

Eközben a hollywoodi filmgyártás a 70-es évekre átállt egy realistább vonalra, ami ismét elhozta a zenés-táncos filmek bukását. Ekkor született meg a műfaj egyik legfájdalmasabb darabja, a Hegedűs a háztetőn (bár nem minden musical állt be a trendbe, és 1973-ban megjelent a Jézus Krisztus szupersztár. Hát. Beszédes cím mit ne mondjak). Valamint nem szabad megfeledkezni mindenki kedvenc Grease-éről sem 1978-ból. Aztán a mozikban megjelentek a blockbusterek, és ezek után musical filmet készíteni egészen egyszerűen már nem volt nyereséges.

Aki átalakul, alakuljon b-t is

A musical a családi filmek műfaja lett. Ez a Disney második aranykorával tetőzött, olyan alkotásokkal, mint a gyönyörű Szépség és a Szörnyeteg, a valós társadalmi problémákat befogadhatóan bemutató Aladdin, vagy épp mindenki kedvence; az Oroszlán király. Az élőszereplős musicalek pedig már alig-alig emlékeztettek önmagukra. Ami régen egy esőben énekelő ember volt, azt felváltotta a (Palvin Barbi kedvenc filmje) Moulin Rouge elképesztően nagyszabású látványvilága, és a Chicago… Chicagosága.

A 2000-es évek musicaljei (mielőtt még valaki elindul kiválasztani a helyet ahol máglyán elégethet, a Táncos a sötétben természetesen kivétel, azonban most a hollywoodi musicalekkel foglalkozik a cikk) olyan filmekben testesültek meg, mint a Hajlakk, a Mamma Mia és a High School Musical trilógia. A műfaj tehát ismét elért egy mélypontot. Aztán jött 2016, és egy Damien Chazelle nevű rendező.

mammamia-2-meryl-streep-amanda-seyfried-film.jpg

A La La Land jelenség

A La La Land azontúl, hogy örökre beírta magát a popkultúra nagykönyvébe a legjobb filmnek járó Oscar-díjjal, végre visszakanyarodott oda ahonnan elindult ez a műfaj. Vicces volt, könnyed volt, két ember énekelt és táncolt, és nagyon jól ragadott meg érzelemteli pillanatokat, mint a buliban egyedül bolyongó Mia, vagy épp a szerelem érzését, ami szó szerint a levegőbe repíti őket. Persze, nem a La La Land a legeredetibb film, a látványa inkább egy nagy főhajtás a klasszikus musicalek előtt mint egy személyes rendezői vízió, a zseniális befejezése pedig a Cherbourgi esernyők befejezésének egy átirata (Ami sokkal jobb lett itt. That befejezés. Te jó ég.).

lalaland-e1481554564176.jpg

A film, amint már említettem, tarolt az Oscaron, a kritikusoknál és a közönségnél is. Bár még korai lenne megmondani, hogy a musical feltámadt-e avagy sem, tekintettel az azóta megjelent, és az érkező filmek listájára, könnyen elképzelhető, hogy ismét egy újabb tündöklés következik. Majd egy bukás. És még egy tündöklés.

 Írta: Tímár Krisztofer Zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://filmter.blog.hu/api/trackback/id/tr714090873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.