Filmekről, árnyaltan.

Wes Anderson már nem a régi

2018. június 24. - filmtér

De ki mondta, hogy ez rossz dolog? Legújabb animációs filmjében új oldaláról ismerhetjük meg az egyedi stílusú rendezőt. Olvasd el a Kutyák szigete kritikánkat!

Manapság a mozivásznakat a többnyire egy kaptafára készülő szuperhősfilmek, a franchise-okról még egy utolsó bőrt lehúzó spin-offok, vagy sokadik részek, a felejthető látványfilmek (amikből többnyire annyi marad meg emlékezetünkben, hogy mennyire irritáló volt mögöttünk a srác aki rugdosta a széket), valamint a filmes univerzumok (melyek tekintve, hogy a klasszikus Universal szörnyuniverzum is majdnem 40 évig tartott, fogalmazzunk úgy, hogy egy darabig még itt lesznek) dominálják.

kutyak-szigete-wes-anderson-animacio-mese-cuki.jpg

Persze, jelen cikk szerzője is hazudna, ha azt mondaná, hogy nem jár el ilyen filmekre (sőt, még képes élvezni is őket), azonban ezekből a filmekből számomra egy dolog hiányzik igazán: A rendező víziója. Persze akadnak kivételek; a Galaxis őrzői és a Thor Ragnarök szenzációsan nézett ki, de többnyire ugyanazt a lelket (És a Marvel esetében color gradinget) nélkülöző képi világot kapjuk, amiről az a benyomás marad meg, hogy „Ezt bárki rendezhette volna”. Egy ilyen korban értékelődnek fel az olyan alkotók, akik egyedi stílusa kiszakít minket a megszokottból mint Quentin Tarantino, Christopher Nolan, Guillermo del Toro, Tim Burton vagy épp az idei év legerősebb animációsfilmjét elkészítő Wes Anderson.

Wes öregszik. Filmjei érezhetően egyre melankolikusabbak és mélyebbek. A Kutyák szigete Anderson második stop-motion bábfilmje a Fantasztikus Róka úr után, és számomra a legérettebb filmje a méltatlanul alulértékelt Darjeeling Limited óta. A film egy disztopikus japán világban játszódik. Ezt a csúnya és nem létező szóval élve „japánságot” nagyon profin ragadta meg a film; a Studio Ghibli ihlette animés világból származó stilizált ázsiai kultúra feelinget már a kezdőképsorok is sugallják.

Dojoban freskók előtt tart gyorstalpalót egy kutya a film alaphelyzetéről. A macskaimádó Kobayashi dinasztia háborút indított a kutyák ellen, ami a Kobayashik vereségével ért véget, miután egy ember fiú elárulta a saját „faját” (Melyhez egyébként egy haikut is írt). A hosszú imsertető után kezdődik ténylegesen a cselekmény, melyben a Kobayashi dinasztia leszármazottja, a polgármester egy szigetre telepít minden kutyát, egy kitalált betegségre, a ’dog-flura’ hivatkozva. Kobayashi „birodalma” leginkább a korai náci rezsimre emlékeztet, annak propaganda gépezetével, és faji megkülönböztetésével, kitoloncolásával, és a maga saját kis gettójával együtt.

A film egyik legnagyobb erőssége maga Wes Anderson stílusa: A képek gyönyörűek, a színvilág ezúttal nem annyira élénk, mint a Grand Budapest Hotelnél, sokkal inkább a barnás, kopottas színek dominálnak. A kompozíció és a Mise-en-Scene zseniális, bár emiatt dicsérni egy Wes Anderson filmet olyan, mintha megdicsérnénk a gyerekekre vigyázó nagyit, azzal érvelve, hogy; „De ügyes vagy mamó, hát nem haltak meg a kölkök”.

Egyszerre lett tehát a film nagyon Andersonos, és közben valami teljesen más. A Grand Budapest Hotel egyik kritikájában olvastam, hogy a film csúcsra járatta a „Wes Andersonságot”, és, hogy egy kvázi rendezői erőfitogtatás volt, amivel sajnos egyet kell értenem. Ezért is érdekelt annyira a Kutyák szigete, kíváncsi voltam, képes-e megújulni a rendező, és közben tud-e az maradni, akiért szeretjük. Változott, érezhetően máshogy áll a filmkészítéshez, de ez nehezen megragadható. Talán sokkal érettebb alkotás lett, komplexebb történettel.

A filmet azoknak is bátran tudom ajánlani, akik nem szeretik Anderson stílusát, tenni vele egy próbát. Nagy boldogsággal tölt el, hogy elkészülhetett egy olyan film, mint a Kutyák szigete, ami nem igazán próbál kompromisszumot kötni a nézői elvárásokkal, így könnyen ajánlható olyanoknak is, akik már kiégtek a blockbusterekből, a futószalagon gyártott gagyi nyári vígjátékokból, és feladták, hogy az „ez már tényleg az év horror”-jára várakozzanak. Itt visszatérnék a bevezetőmre. Szükség van az olyan alkotókra, mint Wes Anderson. Többek közt az ő filmjei mutatják meg, hogy igenis van még kreativitás a filmekben, igenis, lehet újat alkotni. Éppen ezért továbbra is figyelemmel, hatalmas érdeklőssel és izgalommal fogom kísérni munkásságát és remélem ennek hasznosságáról titeket is sikerült meggyőznöm.

Írta: Tímár Krisztofer Zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://filmter.blog.hu/api/trackback/id/tr8014069339

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.